Az utóbbi években nagy divat DNS teszteket készíteni, főleg az USA-ban, ahogy erről már korábban is írtam. De most újra elém került a téma és kicsit részletesebben látok rá, milyen következményekkel járhat, ha valaki úgy dönt, hogy kikutatja, vajon a rokonai tényleg a rokonai-e... A BBC News egy 2018-as cikke került a szemem elé, ennek a lényegét próbálom alább összefoglalni.



A cikk egy Jenny nevezetű nő esetével indít, aki egy karácsonyra kapott, kb 100 dolláros DNS tesztből kiindulva göngyölítette fel a saját múltját, konkrétabban arra jött rá (de ehhez tényleg nagyon utána kellett járnia), hogy az, akit ő az apjának hitt, valójában nem a vér szerinti nemzője. Ekkorra a nevelőapja már nem volt életben, az anyja pedig nagyon idős, ráadásul rákbeteg volt.

Jenny dönthetett volna úgy, hogy nem bolygatja a múltat, megtartja magának a felfedezését, de épp ellenkezőleg cselekedett: kérdőre vonta az anyját, megszégyenítette és a végén még el is idegenedett tőle. Érdekes módon a történetéből nem derül ki, hogy megkérdezte volna az anyját, vajon, miért lépett félre. Mindenesetre ő maga, Jenny borzasztóan megsínylette az egész nyomozást és csak egy sorstársa, Bill Griffeth könyve segített neki abban, hogy tovább tudjon lépni.

Bill 2012-ben fedezte fel, hogy az anyja félrelépéséből született: ekkor az anya 95 éves volt. Mivel vallásosnak és szentéletűnek ismerték, teljesen ledöbbentek azon, hogy mit követett el kb 50 évvel ezelőtt... Ahogy Bill leírja, sajnos a titok kipattanása el is távolította őt az anyjától – ami nem csoda, ha annyira magára vette a dolgot, hogy könyvet is írt a felfedezéséről is annak következményeiről.

Mindkét eddig említett embernek volt még alkalma beszélni a legfőbb érintettel (bár ez tulajdonképpen senkinek nem tett jót), de ezt Catherine St. Claire-nek már nem tehette meg: ő akkor jött rá, hogy nem annak a férfinak a lánya, aki felnevelte, amikor 55 éves volt és az anyja már nem élt. A texasi nő úgy döntött, hogy önsegítő csoportot alapít azok számára, akik hasonló cipőben járnak és kénytelenek elgyászolni azt a képzelt családfát, amihez korábban tartoztak. Vagy azt a képet, amelyet az anyjukról kialakítottak magukban anélkül, hogy valaha ismerték volna a valódi személyiségét?

A DNA NPE Friends nevű csoportban persze nem csak olyanok vannak, akiknek az anyja hűtlen volt a férjéhez, hanem olyanok is, akik nemi erőszakból születtek, illetve örökbe fogadták őket, de ezt soha nem árulták el nekik. Minden eset más, biztosan akadnak, akiknek ez a tudás áldás, mert így megértenek bizonyos furcsaságokat, feldolgozhatnak generációkon átívelő traumákat, mások azonban addig nem is létező traumákat teremtenek azzal, hogy belepiszkálnak a múltba.

Az esetek többségében a jelek szerint érdemben nem is sikerül megbeszélni azt, hogy mi, hogyan és miért történt. Ha nagyon idős a szülő, hiába szembesítik korábbi cselekedeteivel, már rég nem az az ember, aki azokat elkövette, és sok esetben nem is emlékszik szívesen. De lehet, hogy nagyon is szívesen idézi fel a szeretőjét, viszont ezt az ő vádló gyereknek aligha fogja elmondani, mivel a gyerek fel van háborodva és nem akar arról hallani, hogy az anyja szerette a valódi apját. Vagy csak élvezte vele a szexet...

Akadnak idős nők, akik annyira megragadnak a tagadásban, hogy inkább elveszítik a házasságon kívül született gyerekük szeretetét, de semmi szín alatt be nem vallanák, hogy tényleg félreléptek. Biztos a DNS labor hazudik, nem ők... Egy bizonyos Betty történetéből kiderül, hogy mennyire nem éri meg ütni a vasat, ha az immár idős anya tagadásba menekül: a testvérei inkább az ő védelmére keltek és Bettyt utálták ki a családból, pedig előtte nem volt komoly konfliktus közöttük.

A DNS tesztek persze nem csak régi történetekre világítanak rá, hanem a közelmúltban történt félrelépések is kiderülhetnek általuk. Egy Lawrence-nek nevezett férfi így tudta meg, hogy az egyik gyereke nem vér szerinti: a felesége a szeretőjétől esett teherbe 15 évvel korábban. A férfi a kislányt is el akarta hagyni az anyjával együtt, de aztán volt annyi esze, hogy meggondolja magát: elvált ugyan, de a lányát továbbra is a magáénak tekinti. (A vér szerinti apát is felkereste, de ő nem akart tudni a gyerekről.) Külön csavar a történetben, hogy Lawrence édesgyereke a féltestvérét okolta azért, hogy az apjuk elhagyja őket, pedig ő aztán nyilván nem tehetett semmiről.

Lawrence és mások azt bizonygatják, hogy bármekkora traumát okozott is nekik a felfedezésük, mégsem bánják, hogy kiderítették az igazságot. A BBC azonban beszélt olyan csoporttaggal is, aki bevallotta, hogy ő utólag nagyon rossz ötletnek tartja és mindenkit óva intene attól, hogy nyomós ok nélkül kutakodni kezdjen. A viccesnek induló tesztelgetés ugyanis rengeteg bajt okozhat és a veszteség érzése elkerülhetetlen, cserébe viszont nem kapnak semmit azok, akik nem hagyták nyugodni a múltat.

Hozzáteszem, nekem nem világos, miért olyan fontos ezeknek az embereknek, hogy ki volt az igazi apjuk, ha a nevelőapjukat szeretik vagy szerették. És ha már felfedezték anyjuk titkát, miért nem tudták magukban tartani? Minek vájkáltak tovább?

És vajon hány olyan ember lehet, aki felfedez ilyesmit, de úgy dönt, hogy inkább maradjon tovább is homályban, ki az ő igazi apja? Hányan nem tartják tragédiának anyjuk félrelépését vagy külső kapcsolatát, és konstatálják megértően, hogy legalább élvezte egy kicsit az életet? Esetleg még jobban is szeretik attól, hogy nem volt mindig olyan vaskalapos? És együttérzőek vele, amiért ennyi ideig őrizgetett egy ekkora titkot?

Sokféleképpen lehet az ilyesmire reagálni, akár kedvesen, empatikusan is. Nem igazán értem, hogy miért kell ebből családokat szétszakító drámát kreálni. Főleg, ha az érintettek (a nevelőapák) már nincsenek is az élők sorában, az anyák pedig nagyon idősek.

Persze akad, aki azzal próbálja kompenzálni a veszteségét, hogy megkeresi ismeretlen apja családját, hátha van közöttük olyan, aki szívesen barátkozik. De ez azért eléggé kétesélyes...