Újra és újra szembesülök az utóbbi hetekben ezzel a kérdéssel: vajon minek kellett bevallani a félrelépést? Vagy azt, ami még csak nem is volt félrelépés, csak egy kísértés, érzelmi vihar, séta az esőben, pár nap majdnem-szerelem?
Vajon miért érzik egyes emberek, hogy nem bírják magukban tartani a titkot, és miért képesek mások sokkal súlyosabbnak minősülő eseteket, viszonyokat, szerelmeket akár egész életen át elhallgatni az állandó partner elől? Hányan bánják meg, hogy elmesélték, és hányan bánják meg, hogy sosem mondtak semmit? Hányan mondanák el szívesen, de már azt sem tudják, hol kezdjék?
Az önkéntes vallomás több okból is megtörténhet: szeretnénk tiszta vizet önteni a pohárba, szeretnénk megszabadulni a lelkifurdalástól, megijedtünk és azt gondoljuk, ezzel majd helyrebillen minden, szeretnénk bűnhődni, szeretnénk, ha végre történne valami a kapcsolatunkban, mert képtelenek vagyunk kiutat találni egy adott helyzetből, haragunkban csúszik ki a szánkon, mert meg akarjuk bántani a másikat. Vagy csak teljesen elegünk lett a hazudozásból, és meg akarunk szabadulni annak terhéről.
No, de fel vagyunk-e készülve arra a drámára, olykor katasztrófára, ami a vallomás után következik? Még a legedzettebb, legtapasztaltabb hűtlenkedőt is érhetik elképesztő meglepetések. Eddig normálisnak tűnő, kissé elhidegült férj vagy feleség kikel magából, összeomlik vagy ámokfutó lesz, borul az egész status quo, az eddigi viszonylagos nyugalom földi pokollá változik, éjjel és nappal ez a téma, már, ha életben marad a vallomástévő illetve a vetélytárs.
Persze akadnak olyanok is, akik sokkal kevésbé vehemensen reagálnak (a reakciók sokféleségét már láttuk egy korábbi posztban is), de még abban se lehetünk biztosak, hogy a nem szexuális hűtlenség vagy annak csak szándéka kevesebb vihart kavar, mint a félrekefélés. Mert nem. Ahogy már volt róla szó, a nőket igazából az tudja megbolondítani, ha a férjük, partnerük kijelenti, hogy szerelmes vagy az volt, vagy azt hitte, hogy az, esetleg csak érzett valamit, de...
És a megbolondulást nem csak jelképesen kell érteni, valóban kontrollálhatatlanná válhatnak az emberek. És produkálhatnak olyan súlyos tüneteket, amelyek miatt aztán már akkor se lehet őket elhagyni, ha az lett volna az eredeti gondolat. A vallomás átmeneti megkönnyebbülése helyett a nyakunkba kaphatunk egy depressziós vagy más, pszichotikus tüneteket produkáló társat, akit aztán ápolhatunk esetleg életünk végégig. Sose lehet tudni...
Mikor azt halljátok, hogy az őszinteség mindenek felett áll, kérdezzetek meg valakit, aki bevallotta, hogy félrelépett, vagy félreérzett, és ezzel tönkretette az eredeti kapcsolatát, hosszabb távon meg az esetleges külső kapcsolatát is, mert az nem bírta a feszültséget és a botrányt. Persze, hogy vannak olyanok, akiknek a vallomás megkönnyebbülést hozott (én például ebbe a csoportba tartozom), és elindította a normalitás felé vezető utat (vagy a kapcsolat javítása, megmentése vagy kimúlása irányába), de hogy melyik esetben merre billen a mérleg, azt nagyon nehéz kiszámítani. A kockázat hatalmas.
Ti bántatok meg hasonló vallomást, vagy reagáltatok nagyon extrém módon ilyenre? És mit tanácsolnátok annak, aki épp azt mérlegeli, hogy őszinte legyen-e vagy továbbra is tartsa a száját?