Ha nem mással lennének elfoglalva, a monogámia hívei most tapsikolnának örömükben. Még semmi nem volt olyan hatékony a szeretőzés ellen, mint ez a világjárvány. Járványok korábban is voltak, de a társadalmi izoláció ilyen mértékű megvalósítására szerintem még nem akadt példa. Emberkísérlet részesei vagyunk...
Két pár, egy feltételezett és egy bevallott hűtlenség, újrakezdés, bizalmatlanság: sikerül-e felmelegíteni illetve új alapokra fektetni két, évekkel ezelőtt véget ért kapcsolatot?
Eltűnik egy repülőgépnyi ember öt évre: a hozzátartozóik meggyászolják őket, majd továbblépnek. Kinek-kinek új partnere lesz, és mikor ezek az emberek visszatérnek a "halálból", senki se tudja, mihez kezdjen. Az új partneréhez ragaszkodjon, vagy térjen vissza a régihez és rúgja ki az újat?
Míg a házasságba tartó vagy fiatal házas szerelmes a társadalmi elvárásoknak megfelelően rajong és vágyakozik, a házasságtörő szerelmes mindezek ellenében teszi ugyanazt.
Miért érezünk késztetést arra, hogy más hűtleneket keressünk és megosszuk velük az élményeinket? Dicsekvés, önigazolás, tanácskeresés, annak az élménye, hogy végre valakivel őszinték lehetünk? Vagy mindez együtt?
Mennyire macerás egy viszony, és mit lehet helyette választani? Jó megoldás-e a szvinger annak, aki egyedül megy oda (hiszen éppen azért megy, mert otthon nem kapja meg azt, amire vágyik), vagy még macerásabb? És mit lehet kezdeni egy alkalmi szexpartnerrel?
Mi nullázza le a szexuális életünket és miért látszik olyan kivédhetetlennek a házasságok kiüresedése? Kellenek-e testi változások ahhoz, hogy eltűnjön a vágy?
Milyen szerencsés az a nő, akinek olyan férje van, aki elfogadja, hogy ő szeretőt tart, és meg sem próbálja lebeszélni a kapcsolat folytatásáról... Vajon hogy működik ez a furcsa szerelmi háromszög?